Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kritika

Marosvásárhelyi sorok és glosszák

2013. április 27.

Marosvásárhelyen lenni nyilvánvalóan szimbolikus jelentőségű topográfiai élmény. Én a patinás, régi, legendás színház többértelmű, látványos megújulása kapcsán jutottam most oda, és vagyok vígabb, mint azelőtt, hogy odautaztam volna. - Budai Katalin nagyszabású beszámolója Marosvásárhely színházi életéről.

 

Nos, a színház Nemzeti Színház lett, két tagozatát (román-magyar) Gáspárik Attila – kitűnő színész civilben - vezérigazgatóként vezeti. (A magyar rész neve Tompa Miklós Társulat.) Épülete alig 40 éves: borzasztó beton-halom, atom-bunker célzattal, de hát hol nem gyanakszunk ilyesmire a hetvenes évek kelet-európai monstrumainál?


A patina


Múltja viszont dicsőséges: Tompa Miklós Székely Színháza 1946 óta létezett, s adta a stafétabotot néha kicsit túl sok vezetőnek is. Ezért aztán némi megnyugvást és kiegyensúlyozottabb helyzetet hozott a néhány elmúlt év, az új vezetés, s a megerősödött, magára talált színészgárda. Tudni kell, hogy Marosvásárhely a színházi képzés határon túli (hű, de utálom már ezt a szintagmát) fellegvára is. A képzés színvonala együtt hullámzik és hullámzott a színházéval, ezért voltak jobb és rosszabb időszakai is. A Szentgyörgyi István Főiskola most már a Művészeti Egyetem része. Amit most látunk: modern egyetem, elképesztően gazdag szakokkal, magyarországi diákok özönével, nemzetközi vendégtanárokkal, remek körülményekkel.

 

A szini maga egy kis narancssárga-terrakotta mediterrán lerakat, ahol lehet szcenográfus, koreográfus, színész, rendező, teatrológus képzésben részesülni, és az sem riasztó, hogy az ember a mesterképzésre korunk egyik legnépszerűbb drámaírójával, Székely Csabával jár együtt. Zeng-bong vasárnap is a színházi egyetemi épület-együttes a Köteles Sámuel utcában, táncolnak, trombitálnak, improvizálnak benne. (Jelenleg egy hétig éppen skót mester hangolja össze a magyar-angol-román szót.) Az utcáról annyit: báró Kemény János a könyvtárából kölcsönzött itt olvasnivalót a színészhallgatóknak, itt lakott Tompa Miklós alapító-rendező, aki nem volt túl baráti viszonyban a rektor Kovács Györggyel, aki persze szintén itt lakott, valamint Veres elvtárs is, akinél Elena C. szállt meg, mikor férje látogatta a népeket, s Bolyai Farkas ugyan hol másutt lakott volna, ugyanazon házhelyen, ahol később az író-szerkesztő Molter Károly is. A sarkon egy Teleki grófnő árulta a virágot még-már a hatvanas években. Mintha minden második városi lakos most is a művészképzőből jönne: olybá tűnik a népies szecesszió remek kis palotái és az idén 100 éves, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte Kultúrpalota környékén közlekedni. Művészettörténészeknek kötelező idejönni – valamint mostani polgármestereknek is. Ha nincs Bernády György, az egykori polgármester, nincsen ilyen léptékű modernizáció sem ebben a régióban. Zsolnay, Kőrösfői-Kriesch, Nagy Sándor, Roth Miksa, Thoroczkai-Wigand Ede: a magyar szecessziós építő- és képzőművészet albumából lépnek ki, és formálják egyedivé a pompás kis várost, átnyújtva a mi Zeneakadémiánk egykori 2.0-s változatát, azaz a korabeli MÜPÁ-t (ahol korábban maga a színház is működött, pazar akusztikájával még a levegővételt is hallhatóvá téve, kisteremmel, orgonával, csillárral, berakással, balladás üvegablakkal, szuperül.) De játszanak az Ariel Ifjúsági- és Bábszínházban (az egykori Zsidó Kulturális Székházban), a közeljövőben megújuló Vár bástyáiban, remélhetőleg egy pincényi stúdióban a színház alatt – és minden talpalatnyi helyen folyik valami, aminek köze van a kultúrához vagy a hely közel engedi a kultúrát. Ilyet eddig csak Barcelonában láttam.


Mai nemzeti


A színház vezetése három előadást kínált megtekintésre a kritikusoknak. (Hálisten, akár Pesten, akár Kisvárdán, akár a POSZT-on lehetett már korábban is marosvásárhelyi produkciókat látni, nem kellett mínuszból indulni, elég a tavalyi Platonov vagy A makrancos hölgy előadására utalni, utóbbi a harmadik évadát tapossa, ez már csak valami.) Fente a fogát a "delegácijá" a Bányavakságra, melynek budapesti előadása, Csizmadia Tibor rendezésében, már megtekinthető a Szkénén, FÜGE-produkcióként. Ám egy székely falu történéseit jólesne a fogantatás helyén látni, ahogy az un. Bánya-trilógia legelső darabja, a Bányavirág is a marosvásárhelyi Yorick-stúdiósok munkájaként kelt, mondhatni, világhírre, s immár a budapesti Nemzeti Színház falain belülre is, miután tavaly elnyerte a Pécsi Színházi Találkozó legjobb előadása díját. (Immár a marosvásárhelyi színház repertoár-darabja, levehetetlenül.)

Két lengyelül beszélő szegény román - fotó: Bartha László


Ez most szervezési gondok miatt mégsem jött össze, de helyette az utolsó pillanatban jókora műélvezeti lórúgást kaptunk. Budapesten, a Kamrában is látható darabot, a fiatal lengyel írónő, Dorota Maslowska (egy „csodaleány", ahogy Sisso írta) Két lengyelül beszélő szegény román című abszurdját, ami kicsit másként szól itt, főleg egy román rendező, Theodor Cristian Popescu elővezetésében. Teljesen nem voltunk kárpótolva a nekünk kijáró aktuális Bányavalamiért, de igazi csemege az, hogy két ennyire más interpretációt láthat az ember egy éven belül. Itt elemelt drog-álomban zajlik az identitás-váltogató fiatalok és az általuk letámadott konform-polgárok ütköztetése, egynemű csillogó rockabilly reménytelenségérzés van kitartva, hosszan. (Külön vizuális jelenléttel bír a mostanra állandósult szokás: román feliratot vetítenek a magyar előadásszöveg alatt, és vice versa.) A végén viszont slusszpoénként megjelenik kb. 30 darab 180 centis gyönyörű vad legény román népviseletben, a padlás-stúdiónyi negyven néző sípcsontját veszélyeztetve, s eljárnak egy archaikus óromán férfi-táncot. Ezt az ellenpontot kapd ki, nézőkém. Ez olyan élmény, amit semmiképp sem lehet adekvátan leírni, hihető, hogy ezt az előadást sem lehet harmadik évada levenni a műsorról, van, aki állítólag tizennyolcszor látta. Tollas Gáborról kiderül, hogy tökéletes, all-round színész, hogy Benedek Botond egyetemi hallgatóból még lesz valaki, a két lány, Nagy Dorottya és Moldován Orsolya zeneileg is képzett, s hogy végül is László Csaba-fesztiválon vagyunk, hiszen az azonos súlyú szerepek közül egyik az övé. (A két másik látott előadásban is ő van a középpontban – ez is a bizalom és az erős színházvezetési ritmusváltás jele.)

Na dnye – Mélyben (fotó: Bíró István)


Marosvásárhely kemény programot diktál. A vad lengyel leányzó durva darabja mellé megtekintettük Gorkij Éjjeli menedékhelyét, melyet az eredeti címmel (Na dnye – Mélyben) játszanak, tükröztetve e negyedszázados saját produkciójukkal, amelynek tisztelgéssel, fotókiállítással adóznak. A mai éjjeli menedékhely egy szürrealista beomlott bálterem, előterében beázás avagy a Léthe vize (Fodor Viola a tervező). És akik benne vegetálnak, azok egy metaforikus térben zajló látomásos második eljövetel várakozói. Keresztes Attilának, a magyar tagozat művészeti vezetőjének bemutatkozása ez a rendezés: komor és szép névjegy a már ismert rendezőtől. Bár a színházi nyelv új és szokatlan itt, az ellenpontozó humor megül egy figurában: ez itt Luka, a reményhozó. Nyuszijelmezben (sic!), véresen, mint előbb-utóbb mindenki (mármint véressé válik, nyúllá azért nem). Ezt László Csaba játssza, akit olyan érzékeny alkattal áldott meg a sors, hogy bármiben hiszünk riadt-révedt emberségének.

Kritikusok Órája - Berekméri Katalin, Ördög Miklós Levente, Tollas Gábor, Proics Lilla - a beszélgetés vezetője, Sebestény Aba, Korpos András,  László Zsuzsa

 

A Kritikusok Órája, azaz a KO kihelyezett tagozata az előadás után rávetette magát a látottak elemzésére, és persze, hogy ez a költőileg elemelt, vizionárius, erős képiség váltotta ki a legtöbb megjegyzést s meglepetést, hiszen sokunknak a reményhozó hazugságát sulykolta egykor a tankönyv. Keresztes Attila egy biblikus-szakrális értelmezést, a semmi utáni állapot megjelenítését szándékozta színpadra vinni a lecsúszottak véghelyzetén túl. A teljes szereplőlista kellene ide (hangsúlyosan szinte a teljes társulat a színpadra került, együvé tartozásukat is így jelezve), de Tompa Klára haldokló és fel nem támadó Annája, Ördög Miklós Levente kataton sapkakészítője, Korpos András Vaszka Pepelje, Galló Ernő ki-bezuhanó Szatyinja, Bányai Kelemen Barna színésze – aki végig egy színészi pillantással is keretbe foglalja az egész előadást - nagyzenekari tuttivá avatja a súlyos szimbolikával dolgozó, ma már ritkán elővett drámát.


Nem kabaré


A vidám esték harmadik darabja Háy János kultikus A Gézagyerek című „istendrámája" volt, ezúttal megint stúdióban. Óriási veszteség, hogy színpadtechnikai berendezése miatt – egy áldozatos díszletmunkás körbe-körbe húzza a jellegadó tárgyakat a mennyezeti sínen - nemigen utaztatható ez a színrevitel, Rusznyák Gábor rendezése. (A Gézagyerek egyébként több mint egy évtizedes sikerszéria, Magyarországon és külföldi színpadokon egyaránt. A zárt közösség és egy autisztikus fiú egymásrautaltsága a nincstelenség monotóniájában: kb. erről szól.) Banda Lajos bácsi és Herda Pityu bácsi és Géza: valami ősmeleg, változtathatatlan magyar abszurditás. Kocsma, kurva, irigy szomszédok, ugató kutyák. Tollas Gábor megint elképesztően fegyelmezett, Sebestyén Aba, a Bánya-trilógia rendezőjeként is elhíresült színész is beckettien és székely településileg is fantasztikus leegyszerűsítettséggel és sűrítve hozza a „bejáró munkás" figurát, ők ketten védik, beemelik, és túlszeretik a nemcsak autisztikus, hanem a feladatát (a szalagon a kőnézést a kőfejtőben) jól értő Gézagyereket. (Vajon ki az? Hát László Csaba.)

Géza magányos és szerető édesanyja pedig, nagy döbbenetként, az a Berekméri Katalin, aki vagány, alteros csaj a megzabolázhatatlan shakespeare-i makrancos Kataként. És akármilyen pici, kicsit íróilag elfelejtett szerep, de B. Fülöp Erzsébet miatt Vizike, a kocsmai perdita is teljes értékű főszereplő. Több színpadi adaptációt látva nyugodt szívvel mondhatom, hogy kiemelkedő produkció született; színészileg és konzekvens értelmezésében, képi világában is újszerű előadás a marosvásárhelyi. Az előadás utáni beszélgetés derítette ki, hogy pont a budapesti kritikusok gyakori nevetgélésétől kapott kissé gellert az aznapi – egyébként fájóan kevésszer játszott – produkció. Ez nem kabaréest, ahol a nevetésnyi idő is ki van számítva a poén után: a színész megküzd azzal a helyzettel, hogy lereagálja a nem mindig várt nézői reakciót. De erről is flottul beszéltek, mindent kimondtak a marosvásárhelyi színháziak. Meg a többiek. Mert ott van a Látó, a folyóirat áprilisi száma könyvészeti gyönyör is a Jékely-hommage-on kívül, visszaköltözött szülővárosába a Jelenkor angyala, Koszta Gabriella színésznő, akinek Adamesteanu-fordítása az év egyik irodalmi szenzációja, s akinek Nagy Emese hárfaművésznő és Nagy Attila orvos-költő a szomszédja a blokkban, és a most tizennyolc éves, ősbölcsességű festő-grafikus Kovács Franciska Fanni is ott él, meg hadd ne soroljam, nos, klassz hely, jó emberek, bizalom, és jó értelembe vett ambíciózusság: ez égjen bele a retinába, ne maradjon csak az összecsapás városa jelző rajta. (Természetesen láttam az épületet, ahol Sütő András szemét is...)

 

A képekért külön köszönet Bartha Lászlónak, Bíró Istvánnak (a marosvásárhelyi Nemzeti Színház fotóiért) és Koszta Gabriellának


 

 

Budai Katalin

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.