Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A reménytelenség kavalkádja

 
Jól elcsesztük a világot, alig találjuk a helyünket benne, és olyan nagyon nem is araszolgatunk kifelé a kátyúból, dörgöli az orrunk alá az a három előadás, amit néhány magyarországi kritikus megnézett Marosvásárhelyen. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának, azaz magyar tagozatának meghívására, a Színházi Kritikusok Céhének égisze alatt jártunk ott.
 

Megnéztünk egy klasszikust, Gorkijtól az Éjjeli menedékhelyet, Mélyben címmel, amit drámájának eredetileg adott, és ami abszolút beszédesen jelzi, hol dekkolnak a szereplői, de azt is, milyen mély, pusztító lelki viharok kavarognak bennük, gyötrik és őrlik fel őket szüntelenül. Ez szintén groteszkbe hajló mű, de a Két lengyelül beszélő szegény román címe is mutatja, hogy mennyire az. Modernkori színpadi road movie, bűnbe hajló autóstoppos kaland, ami a száguldás ellenére szintén arról regél, hogy nem haladunk előre, nem jutunk egyről a kettőre. Dorota Maslowska művét nálunk a Kamrában mutatták be. Háy János A Gézagyerek című eleven falusi életképe pedig revelációnak hatott, amikor Debrecenben színpadra került. Egy autista srác benne a címszereplő, olyan, mint a szuper érzékeny lakmuszpapír, ösztönei, egész teste jelzi, ha valami nem stimmel körülötte, és mivel alig stimmel valami, egyfolytában jelez.

Először az a baj, hogy egy ilyen "hibás" gyereknek, ahogy az édesanyja is nevezi, nem lehet munkája, és az otthon ücsörgés, a dologtalanság, annak kínzó tudata, hogy nincs rá szükség, pusztítja a lelket. Aztán meg majd az a munka pusztítja, amit végül is kap. Azért osztják rá, mert az ő munkaereje olcsóbb. Őt is alkalmasnak vélik arra, hogy bámulja a bányában a monotonul mozgó futószalagon tovahaladó köveket és, ha netán valami baleset adódik, megállítsa a szalagot. No nem azért, mert bárkit is féltenének, hanem mert a német tulajdonos attól tart, hogy különben nem fizet a biztosító. A srác bizonyos ideig lelkes, hogy van munkája, ügybuzgón bambulja a köveket, aztán csak rájön, hogy úgysincs baleset, totálisan értelmetlen, amit csinál.

Nagyszerű Cseh Renátó díszlete. Megtestesíti a lélekgyilkos monotóniát. Fémszerkezetet eszkábáltat a színpadra, ami állandó, egyhangú mozgásban van, idegesítően csörömpöl, fekete ruhás díszletmunkás belecsimpaszkova a testi erejével, lehajtott fejjel, mogorván reménytelenséggel hajtja. Önálló szereplővé válik, olyan, mint a bányaló, kiszolgáltatottan kihasznált igavonó állat, akinek csak az erejére van szükség, semmi változatosság, öröm nincs az életében. És ez sok tekintetben elmondható a falu lakóira is. Rusznyák Gábor rendezése és maga a szöveg is jól érzékeltetik ezt a nyomasztó egyhangúságot. Ismétlődnek a napi rutin cselekedetei. Ugyanakkor kell kelni, a buszra várni, és még a napi betevő is ugyanaz, Gézagyereknél kenyér és párizsi, egyik szaki társánál, Banda Lajos bácsinál pedig unos-untalan tokaszalonna. De azért váltig megkérdezik egymástól, már-már szertartásszerűen, hogy milyen, amit esznek, és különösebb meggyőződés nélkül bólogatnak, hogy jó az, persze nagyon tán nem is ismerik, mi mindent lehetne enni.

Nyilván nem ok nélkül való, hogy míg sok alkotásban, gondoljunk csak Bartók és Kodály népdalokat feldolgozó munkáira, a falu a tisztaság, a költőiség, a harmonikus élet szinonimája és forrása, a közelmúltban több darab is megjelent, ami ennek éppen az ellenkezőjéről regél. A Portugál, Egressy Zoltán tizenöt éve először a Kamrában, majd egy ideje a nagyobb színpadon, a Katona József Színházban játszott, és sokfelé bemutatott, kiugró sikere, alkoholgőzös vidéki kocsma falai között mutatja be, hogy mennyire kényszeresen egyhelyben járunk. És, hogy tán inkább hátrafelé araszolunk, mint néhány lépést tennénk előre. Abszurdba hajlik ez a darab sok nevettető, akár harsány elemmel, de közben annyira torokszorító, hogy már kínunkban röhögünk. Még torokszorítóbb Székely Csaba méltán nagy feltűnést keltett, és komoly elismeréseket besöprő trilógiája, a Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz.

Az előbbi kettő ősbemutatója éppen Marosvásárhelyen volt, a Bányavirág a tavalyi Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb előadásnak bizonyult, a színikritikusok pedig az évad legjobb új magyar darabjának szavazták meg. Ebben is alkoholgőzös falut látunk, ahol a pálinka már folyton folyvást, kényszeresen vedelt, eseményt, örömet, szeretetet pótolni próbáló, végzetesen pusztító ital, ott ahol már bezárt a bánya, munka nincs, tort ül a reménytelenség, az öngyilkosok száma pedig az egekbe szökött. Mindez gyomorszájon vágóan rémes, de Székelynek olyan elementáris humora van, ami ugyan lefesti ezt a letaglózóan szörnyű helyzetet, de mégis élettelien, féktelenül harsány és izgalmas sokszínűséget ad a Sebestyén Aba által rendezett, kiváló produkciónak, ami folyamatosan hidegből melegbe ránt. Letaglóz, és közben jókedvre derít, hogy aztán újra hathatósan fejbe vágjon, már-már kiüssön, majd megint röhögő rohamra késztessen.



A Gézagyerekben kétségbeesetten keresik az istent FOTÓ: BARTHA LÁSZLÓ



Tulajdonképpen így működik A Gézagyerek is. Vagy legalábbis így működött az általam eddig látott két elsőrangú előadása, a debreceni és a szabadkai verzió elment a ripacsériával vegyes harsányságig, és közben mégis mélyre ásott, letaglózott, azaz széles amplitúdón játszott. Rusznyák ezt érezhetően nem akarja, visszafogottabb stílusra veszi rá a színészeket. Ez aztán az egyik legfontosabb vitapont lesz a Színházi Kritikusok Céhe által szervezett úgynevezett KO-n, azaz szakmai beszélgetésen. Tény, a rendező ezúttal finomabb játékmódot akar, lenyesegeti a vaskosságot, nincsenek kiadós kiabálások, kabaré betétszámoknak ható jelenetek, és a szokásosnál kevesebb a nevetés is. A színészek érzékeltetik viszont a robbanással teljes feszültséget, a fülledten nyomasztó légkört, beposhadt hangulatot. László Csaba csupa idegzsába Gézagyerek, aki ösztöneiben, félelmeiben, rögeszméiben pontosan érzi, hol a baj.

Az útját egyengetni próbáló két szaki, Tollas Gábor és Sebestyén Aba. Próbálják őt megérteni, de itt már senki nem ért meg senkit. Szánalomból követnek el ellene otromba tréfát, ami átvitt értelemben robbanáshoz vezet. Berekméri Katalin az édesanya, aki szereti őt, de valójában nem tud vele mit kezdeni. B. Fülöp Erzsébet a falu lepukkant prostituáltja, akire nincs már kereslet, teng-leng, vegetál. És nagyjából ez a sors vár itt mindenkire. Keresik az élet értelmét, keresik az istent, de nem találják.

Ahogy nem találnak semmit, nem érnek el sehová, a Két lengyelül beszélő szegény román szereplői sem, hiába vannak úton. Szertelen, sok tekintetben következetlen, zaklatott a darab, kifejezi korunk káosszal teli zavarodottságát. Kicsit súlytalanul teszi. Jámbornak tűnő autósokra tör rá két drogtól is felajzott stoppos. Nyaggatják, terrorizálják, úti céljuktól eltérítik őket, de hiába az autópálya, mintha nem lenne járható életút. Ők is dilemmáznak, felsebzetten vitatkoznak Theodor Cristian Popescu profi, de kissé egy alaphangulatra ráülő rendezésében. A színészek, Nagy Dorottya, Moldován Orsolya, Benedek Botond, László Csaba, Tollas Gábor érzékenyen lavíroznak a realitás és az abszurd határán. De a dilemmák dilemmák, a kérdések kérdések maradnak, válaszok nincsenek, csak további vívódások, egymást maró gyötrődések.

És akkor elementáris, sokkoló mozzanatként az előadás utolsó öt percében berobbannak az általunk körbeült, Dobre Kóthay Judit által tervezett hatásos játéktérre a Maros Művészegyüttes román népviseletbe öltözött férfi táncosai. Nincs dilemmájuk, csak szilaj, elsöprő erejük. Nem kímélnek se istent, se embert, annyira közel jönnek hozzánk, hogy valósággal letaglóznak minket. Rendületlenül, tántoríthatatlanul, fékezhetetlenül ropják. Olyanok, mint a megállíthatatlan úthenger. Kétségek nélkül elsöpörnek mindent, ami az útjukban áll. Övék a hatalom, és még többet akarnak, magabiztosan trappolnak előre, eltaposnak bármit, ami ebben meggátolhatná őket. Ez a sok tökölődő cselekvésképtelenség, összefogásra alkalmatlanság végeredménye. Jön egy skrupulusok nélküli, otromba erő, fékezhetetlenül letarol temérdek mindent, és halad csak, halad rendületlenül előre, úgy tűnik, megállíthatatlanul. Hát valahol itt tartunk mi is.

És a Mélyben előadása sem sok jóval kecsegtet arra nézvést, hogy kikecmeregnénk a mérhetetlen gödörből. Keresztes Attila rendezőnek markáns víziója van Gorkij remekművéről, szürreális látomás. Még jókora tócsa is van a lepukkant, valaha szebb napokat látott szalonban, ami tán annyira rozoga, hogy már ilyen mértékben beázik, esetleg az állóvíz metaforája nyer szemléletes képi formát. Keresztes drasztikusan kihúz a darabból nagy drámai összeütközéseket, egymásnak feszüléseket. Nincsenek nézőt csábító, öblös hangú drámázások, túlspilázott nekibúsulások. Ha úgy tetszik, nincsenek a színészek önmutogatását elősegítő nagyjelenetek. És ez bizony azzal jár, hogy nagy alakítások sincsenek. Inkább csoportteljesítményről van szó, arról, hogy a színész egy jel, egy pont a kompozícióban. Ami különben nyomasztóan letargikus víziók sorozata, egymásba hömpölygése. Festői hangosképek váltják egymást. A reménytelenség kavalkádjai. Fodor Viola díszlete, Bianca Imelda Jeremias jelmezei kiüresedett, valaha működőképes világot tárnak a szemünk elé.

Amiben tán már játéklehetőség sincs a színésznek, Gáspárik Attilának, Gecse Ramónának, Mészáros Ibolyának, Tollas Gábornak, Korpos Andrásnak, Meszesi Oszkárnak,Tompa Klárának, Varga Andreának, Nagy Dorottyának, Ördög Miklós Leventének, Bokor Barnának, Galló Ernőnek, Bányai Kelemen Barnának, László Csabának, Bartha László Zsoltnak, Orbán Zsoltnak. Szolgálatkész végrehajtók. Ez sok tekintetben remek csapatépítés szempontjából Keresztes Attila rendezőnek, aki most került a marosvásárhelyi társulathoz, ahol ez az első munkája. A korábbiakban, akár Kolozsváron, vagy éppen Szatmárnémetiben, például a Kövekkel a Zsebében, a Túl a Maszat-hegyen, a Chioggiai csetepaté, vagy éppen a Három nővér esetében igencsak felszabadította a színészeket, remek produkciókat létrehozva. Most mintha túlzott kontrolt akarna, elsodorja a saját víziója, ami bármennyire is erős, és talentummal teli, már annyira monoton, egyhangulatú, hogy unalommal fenyeget. Az Éjjeli menedékhelynek is pedig átütőerejű a humora. Ebből most finom pasztell lesz, így a tragikum sem kólint annyira fejbe.

Valamit nagyon ki akartak próbálni a rendezők, és áldozatos odaadással velük mentek a színészek. Ezt érzem mindhárom produkció esetében, melyek közül A Gézagyereket tartom a legsikerültebbnek. Pezsgést érzek a színházban, alkotó- és kísérletező kedvet, műhelymunkát, és ez fölöttébb jó. A rikító színektől való tartózkodás tán annak ellenhatása is, hogy túl sokat élt velük a színház. De attól ezek még színek, csak megfelelően kell őket alkalmazni. A társulat feltehetően szeretne elszakadni az olcsóságba hajló popularitástól. Ehhez még edzenie kell magát és a közönséget egyaránt, és ki kell kísérletezni a megfelelő arányokat. Az általam látott előadások sok eredményt hozó, komoly munkával készültek. Nem olyan mellbevágók, mint a Bányavirág, de valami miatt mindegyik figyelemre méltó.


Bóta Gábor / Népszava

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.